Szülőkkel szembeni, ideális határhúzás
Több vendéggel dolgozom jelenleg azon a problémán, hogy a szülőkkel nem tudják meghúzni az ideális határvonalat, a számukra ideális határvonalat. Nehéz lépés ez, mivel szeretetből alapvetőnek érezzük, hogy akár a saját igényeink árán is, de mindenképp segítsük a szülőt, hogy őt boldognak lássuk. Sajnos ezzel az a probléma, hogy ezzel nem a saját életünket éljük, nem magunkra, nem a gyerekeinkre figyelünk, hanem visszafelé, ami egy természetellenes állapot.
Rengetegen járnak ebben a cipőben, nem véletlenül örvend akkora népszerűségnek Bibók Bea Ellopott gyermekkor című könyve, mely a parentifikáció témakörét járja körbe.
Parentifikáció röviden arról szól, hogy nem élhetjük meg a saját gyerekkorunk, mert ilyen-olyan okokból a szülő arra nevelt minket, hogy felnőttek legyünk. Vagy azért, mert akár egy válásnál helyettesíteni kellett a másik szülőt, mivel az anya vagy apa, aki nevelte a gyermeket, hiányolta a felnőtt társat, akivel megbeszélheti a problémákat, és ezt a gyermekkel teszi meg. Vagy azért, mert a szülőknek nincs igazán idejük a gyerekre, ezért a gyereknek kell ellátni azokat a házimunkákat is, amire még egyáltalán nem érett. Vagy akár azért mert egy válásnál például a gyermek lesz a szócső a két szülő között. Ezek mind olyan esetek, melyet egy gyermeknek nem szabadna átélnie ahhoz, hogy teljes gyermekkora legyen. Fontos leszögezni, hogy ezt a szülők nem azért teszik, mert gonoszak, és bántani akarják a saját gyereküket. Ez sajnos abból alakul ki, hogy őket is érte valamilyen korábbi trauma, és mivel a traumájuk nem lett kezelve, így ilyen eszközökkel tudják élni az életüket.
Fontos, hogy ezeket megértsük. Ne harag támadjon bennünk, és ezekért az okokért el kezdjük utálni a szülőket. A lényeg, hogy feltárjuk ezeket az okokat, és tanuljuk meg meghúzni azokat a határokat, amik számunkra fontosak ahhoz, hogy boldog életet tudjunk élni a saját igényeink szerint.
Két vendégemmel is jó úton járunk ezen a megértésen. Mindketten felismerték, hogy olyan dolgokat tesznek meg a szüleikért, amik őket már nem teszi boldoggá, és teher számukra. Van, akinek sikerült csökkenteni a telefonbeszélgetései számát, arra a mennyiségre, ami még számára is kényelmes. Vagy van akinek sikerült olyan határt húznia, hogy mi az az időintervallum, ami csak az övé, ahol nem elérhető a szülő számára, mert ez fontos a boldogsága érdekében. El kell fogadnunk, hogy nem menthetjük meg a szüleinket, mert erre csak a szüleink képesek, csak ők tudják megmenteni saját magukat. Mi a saját életünkért, a saját boldogságunkért, a saját belső gyermekünkért vagyunk felelősek. Amint ezt megértjük, e szerint kezdjük élni az életünket, sokkal harmonikusabb kapcsolatokat tudunk kialakítani másokkal, és a szüleinkkel is, mivel a szülői kapcsolatot, már nem fogja terhelni egy frusztráció, ami arról szól, hogy egy olyan dolognak akarunk megfelelni, aminek nem fogunk tudni.
Természetesen arra sincs sosem késő, hogy akár egy szülő aki tudja, hogy parentifikálta a gyermekét kezdjen el a saját traumáján dolgozni. Hiszen a szülő-gyerek kapcsolatot még jobbá lehet tenni, ha mind a ketten feldolgozzák a saját traumáikat.